Február 20-án, este 21:00-kor startol el a Viasat History műsorán a Megtévesztés a II. világháborúban című négyrészes dokuszéria, amely a világméretű konfliktus legcsavarosabb oldalát mutatja be a mélyen a vonalak mögött zajló kémkedéstől kezdve nem létező hadseregek kitalálásáig. A háború menetét ugyanis nem csak a puszta erő, a technológiai fölény és a stratégia határozta meg, hanem az is, hogy melyik fél tudta jobban megvezetni a másikat. Cikkünkben bemutatunk egy legendás kémnőt és két elképesztő hadműveletet.
Josephine Baker, a tökéletes kém
Az Amerikában született, francia származású, fekete Josephine Baker korának egyik leghíresebb énekes-táncosnője volt. Párizsban élt, ahol körbe ajnározták: Hemingway soraiban dicsőítette, Picasso képeket festett róla. 1937-ben lemondott az amerikai állampolgárságról a franciáért cserébe, és mikor kitört a háború, Baker eltökélte, hogy a hazáját támogatva felveszi a harcot a gyűlölet és a diszkrimináció ellen. A kémelhárítás eleinte vonakodott attól, hogy besorozza a művésznőt, mert attól tartottak, hogy túl ismert az ilyen akciókhoz, de aztán Baker bebizonyította, hogy született tehetsége van ahhoz, hogy elbűvölje és elnyerje a férfiak bizalmát. Mikor az invázió elérte Franciaországot, ismertségének hála Baker az egyik utolsó olyan művész volt, aki szabadon utazhatott Európán belül, a francia kémelhárítás feje pedig a titkárjának adta ki magát, így együtt szállíthattak különböző információkat.
Első megbízatásaként Lisszabonba kellett utaznia. A művésznő bőröndjeiben lévő kották tartalmazták a kódolt üzeneteket, melyek láthatatlan tintával íródtak és azt taglalták, hány német hadosztály állomásozik Nyugat-Franciaországban. Fotókat is vitt magával, ezeket az alsóneműjéhez rögzítette abban bízva, hogy úgysem motozzák meg, és mivel a hölgy olyan elbűvölő volt, senkit sem érdekelt a mellette lépkedő csendes titkár, aki aztán szóban ki tudta egészíteni a dokumentumokon és képeken látottakat. A küldetés sikerrel járt és megannyi újabb követte. Josephine Baker sosem bukott le, a háború végét követően megkapta a hadikeresztet, az ellenállás medálját és mikor 1975-ben elhunyt, teljes katonai pompával temették el. Kultusza halálát követően is tovább nőtt, és nem csak azért, mert ő volt az első fekete szupersztár, hanem mert óriási kockázatot vállalva segítette az ellenállást a háború során.
Gyárak, melyek külvárosoknak álcázták magukat
1941 december 7-én egy semmiből jött támadás során Japán lebombázta Pearl Harbort. Amerika félni kezdett: a két nemzetet csak a Csendes-óceán választotta el egymástól, így az egész nyugati partvidék potenciális célpont lehetett. Az ország védelme a légierőtől függött, és az öt legnagyobb repülőgépgyártó-üzem mindössze pár percnyi repülőútra volt az óceántól. A gyárak elköltöztetése hónapokat vett volna igénybe, ezért a krízisre a hadsereg egy szokatlan, de briliáns megoldással állt elő: a Kalifornia-hadművelet részeként egész egyszerűen eltűntették a gyárakat.
Az ötletet a britektől lesték el, akik álvárosokat építettek, hogy azzal csalják lépre a Luftwaffe-t. Az amerikaiak hollywoodi stúdiók segítségével akarták leutánozni az angolokat, méghozzá úgy, hogy külvárosi negyedeknek álcázzák a hadiüzemeket és reptereket. 1942-ben Amerikán kitört a kreatív láz: festők, díszlettervezők és mérnökök dolgoztak azon, hogy eltüntessék a stratégiai célpontokat. A légi bázisokhoz elég volt némi festék és álcaháló, de a nagyvárosi gyárakhoz grandiózusabb csellel kellett előállni. A Boeing seattle-i üzeme pl. 165 000 km2-t ölelt fel: ennek álcázása érdekében, 91 000 méternyi faanyagot szállítottak a helyszínre és egy komplett lakónegyedet építettek fel, amit a helyiek el is neveztek Boeing Csodaországnak. Faállványzattal takarták el az üzemet, melyekre többezer méternyi vásznat húztak fel; ezekre aztán farmok, mezők és utak egyvelegét festették. A kéményeket tűzcsapok nyelték el, a vászon tetejére a díszletesek játékbokrokat, -házakat és -autókat telepítettek. A műfákon zöldre festett csirketollak helyettesítették a leveleket, az álkéményekből füst gomolygott. Az álca felülről nézve tökéletesnek bizonyult, alatta pedig 30 000 munkás dolgozott azon, hogy napi két B-17-es bombázót is legyártson – sikerrel.
A Szellemhadsereg, avagy a megtévesztés vándorcirkusza
A 23-as Főparancsnokság Különleges Alakulatát 1944 elején hozták létre annak érdekében, hogy megtévesszék az ellenséget. A Szellemhadsereg néven elhíresült alakulatnak az volt a feladata, hogy megtévessze a tengelyhatalmakat és eltérítse a frontvonalon harcoló katonákra zúduló ellenséges tüzet. Az egység katonái díszletek és speciális effektusokkal kísért színészek voltak: 1100 olyan katona szolgált az alakulatnál, akiket művészeti képzésekről, zeneiskolákból és építészeti kurzusokról toborozták őket.
A csapat legnagyobb átverését a háború utolsó hónapjaiban vitte véghez, amikor azt a feladatot kapták, hogy csalják el az ellenséget délre, hogy a 9. amerikai hadsereg zavartalanul át tudjon kelni a Rajnán. Az 1100 katonát számláló egységnek azt kellett elhitetnie az ellenféllel, hogy valójában egy 40 000 katonából álló hadsereg gyülekezik – csak nem ott, ahol a 9. hadsereg. Ennek érdekében más egységek rádiókezelőinek szerepébe bújva hamis jeleket továbbítottak egymásnak, a Rajnához érve előkészítettek 600 felfújható tankot, éjjelente olyan hangokat játszottak le, mintha páncélososztagok érkeznének a helyszínre, napközben pedig építkezési zajt produkáltak. A tüzérségi tüzet meggyújtott fémdobozokkal helyettesítették, mire az ellenség szorgalmasan visszatüzelt, de nem nagyon volt mit eltalálnia – a játéktankokon kívül.
A Szellemhadsereg létét a szövetségesek még a háború után is eltitkolták, mert egy igazi sikertörténet volt, amit később is be lehetett volna vetni, ha szükség van rá. De nem ők voltak ez egyedüliek, akik megvezették az ellenséget: a Megtévesztés a II. világháborúban legendás kémektől kezdve egy nem létező rádióadókon át egy tisztnek álcázott hajléktalan hullájáig megannyi olyan szereplőről és trükkről beszámol, aki vagy ami alapjaiban változtatta meg a háború menetét.