A tökéletesség szimbóluma és az örök szerelem emlékműve

A tökéletesség szimbóluma és az örök szerelem emlékműve

Évente közel 7 millióan zarándokolnak el a Tádzs Mahalhoz, modern világ hét csodája egyikéhez. A legendás mauzóleumot a XVII. században, mindössze 18 év alatt építette Sáh Dzsahán, a Mogul Birodalom akkori uralkodója fiatalon elhunyt felesége, Mumtáz Mahal emlékére, hogy így örökítse meg szerelmüket, az uralkodónő szépségét és életét. A közel 73 méter magas, 25 ezer tonnás épület az évszázadok során a szerelem szimbólumává vált, amit a 80-as években az UNESCO is felvett a világörökségi listájára. De hogy sikerült ilyen gyorsan felépíteni ezt a monumentális palotát, méghozzá egy folyó instabil partján? Milyen építészeti titkokat rejtenek a jól ismert motívumok? Ezekre a kérdésekre is választ keres az Ősi szuperszerkezetek – Tádzs Mahal című dokumentumfilm, amely július 4-én, este 21:00-kor debütál a Viasat History műsorán. Cikkünkben mesélünk a mauzóleum soha el nem készülő fekete párjáról és megidézzük a szerelmet, amit megörökítettek az örökkévalóságnak.

Egy csoda kulisszái mögött

Kívülről a Tádzs Mahal azt a látszatot kelti, mintha a mauzóleumot teljes egészében fehérmárványból építették volna, de az igazság az, hogy a 400km-ről odahordott fehérmárvány csak a külső: az épület nagyja helyi terméskőből és agyagból öntött téglákból épült, amit aztán bevontak 20-25cm vastag márvánnyal. Közel 20 000 munkás dolgozott a Tádzs Mahal építésén, és mivel akár napi több ezer, helyben legyártott téglából építkezhettek, a munka alaposan felgyorsulhatott.

Úgy tűnhet, hogy a síremlék 18 méter átmérőjű kupolája egyetlen egybefüggő építmény, pedig valójában két egymásra épített kupolából áll, egy belsőből és egy külsőből. A belső, kisebb kupolát nem csak egyszerűbb volt megépíteni, de aztán ez lett az alapja a nagyobb, impozánsabb külső kupolának – ez a forradalmi elgondolás pedig szintén rendesen felpörgette az építkezést, no meg az épület külső paramétereit is megnövelte: a belső dóm belmagassága 35m, a külsőé pedig 38m, ennek köszönhetően kívülről a Tádzs Mahal jóval grandiózusabb látványt nyújt, mint belülről.

A legendák szerint Sáh Dzsahán azért építette a Jamuna folyó partjára a Tádzs Mahalt, mert az volt a terve, hogy a másik parton felhúzza a mauzóleum feketemárvány-borítású párját, amiben majd őt helyezik örök nyugvóra, ebben állítólag az akadályozta meg, hogy a fia a halála előtt 8 évvel bebörtönözte őt. Azzal kapcsolatban is csak találgatások vannak, hogy Sáh miért pont egy folyó partján húzták fel ezt a monumentális palotát, ami egyrészt bizonytalan alappal szolgál, másrészt az épület beláthatóságát is korlátozza, végül a szakértők arra jutottak, hogy a folyó ugyanúgy része a Tádzs Mahalt övező parknak, mint az udvarok és a mecsetek.

Az örök szerelem szimbóluma

Lehet, hogy a Tádzs Mahal pompázatos építmény, de turisztikai jelentőségét leginkább a történetének köszönheti, a mauzóleumhoz köthető ugyanis India történelmének egyik legnagyobb románca. A későbbi Sáh még csak 14 éves volt, mikor egy bazárban sétálva meglátta a selymet áruló Banu Bégumot, aki akkoriban 15 éves volt. A legenda szerint azonnal egymásba szerettek – és ugyan Banu volt a herceg harmadik felesége, mégis ő lett a kedvence: öt év jegyesség után vette el, és elnevezte Mumtáz Mahalnak, azaz „a palota ékkövének”. Az uralkodónő, akit erényesnek és legendás szépségűnek írtak le, nagyon szerette férjét: házasságuk 19 éve alatt 14 gyereket szült Sáh Dzsahánnak, akik közül azonban csak 6-an érték meg a felnőtt kort. Mumtáz és Sáh kapcsolata nagyon szoros volt: a nő még a hadjárataira is elkísérte férjét, és az egyik ilyen során, 14. közös gyermekük születése után, mindössze 38 évesen érte a halál.

A történetek szerint a halálos ágyán a nő megígértette a férjével, hogy soha nem nősül újra és hogy örök emléket állít neki. Mumtáz halálát követően Sáh Dzsahán vigasztalhatatlan volt; egy évre elvonult, és mikor visszatért magányából, mintha évtizedeket öregedett volna: haja megőszült, háta meghajlott, de azzal a szándékkal tért vissza, hogy eleget tegyen ígéretének. A Tádzs Mahal építése elvitte a kincstár javainak nagy részét, a munkálatokat egy helyi és egy olasz építész vezényelte le, 22 000 munkás és ezer elefánt vett részt benne. Sáh az örökkévalóságnak szánta a mauzóleumot, ezért különösen nagy hangsúlyt fektettek a betonaljzat megszilárdítására és hogy az épület szerkezete földrengésbiztos legyen. A mérnökök munkáját dicséri, hogy az eredmény a mai napig teljes pompájában látható.

A Tádzs Mahal a szerelem és a tökéletesség szimbóluma, az azt övező kert pedig a paradicsom allegóriája: a gyümölcsfák jelentik az életet, a ciprusok pedig a halált. Kétség nem férhet hozzá, hogy nem csupán a története csodálatos, de maga az épület is egy csoda.